|
Apró jelek, finom eltérések
Beszélgetés Csépe Valériával
Csépe Valéria az MTA
Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója, az
ELTE Kognitív Pszichológiai Tanszékének tanszékvezető
egyetemi tanára. A fejlődés-idegtudomány területén végzi
kutatásait, például a hallási események szerveződését, a
beszédészlelést, az olvasást és az olvasási zavarokat, a
szó- és a mondatszintű megértés részfolyamatait
tanulmányozza. 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend
lovagkeresztjével tüntették ki. 2005-ben az OTKA
Ipolyi Arnold-díjjal ismerte el munkásságát.
 Az
Ipolyi Arnold-díj átadása után, Taxner Ernővel
- Gyakran hangoztatják
mostanában, hogy nem a szemünkkel, hanem az agyunkkal
látunk. Szokták-e önök is mondani, hogy nem a fülünkkel,
hanem az agyunkkal hallunk?
- Nem mondjuk, de így
van. Azt gondoljuk, hogy mindenfajta észlelés az agy olyan
különleges teljesítménye, amelyet eredendő kapacitása és
tapasztalatai alapján hoz létre. Nem véletlenül teszünk
tehát különbséget az érzékelés és az észlelés között: más
az, amit az agy egy adott modalitásban - látásban vagy
hallásban - feldolgoz, és megint más, amit ebből észlelünk,
kivonunk. A hallás esetén az egymás utáni, különböző
frekvenciájú hangok sorát az agy bizonyos területe
feldolgozza, majd más területekkel együttműködve és kicsit
át is alakítva már dallamot, beszédhangokat, szavakat "állít
elő". A beszédészlelő rendszer, és feltehetően a zenei is,
aszerint finomodik, hogy milyen nyelvet tanulunk meg: az agy
ugyanazzal a kapacitással indul, de a beszélő környezetben
szerzett tapasztalatok hatására átalakul az érzékenysége.
- A beszéd észlelése
tehát velünk született és környezetfüggő tulajdonság is?
- Igen, éppen a nyelvről
gondoljuk azt, hogy egyike az ember olyan különleges
képességeinek, amelyekre a környezet erősen hat. Az
állatvilágban, persze, az embernél jelent meg a
nyelvhasználatra alkalmas beszédképző szerv. Az ember akar
kommunikálni, és ennek kiteljesedése a nyelvben valósul meg.
Az emberi agy beszédészlelő képességének komoly evolúciós
előzményei vannak. Bizonyos akusztikus eltéréseket már a
majmok is fel tudnak dolgozni. Például a zöngés/zöngétlen
hangpárok különbségére ugyanúgy érzékenyek, mint az ember.
De azt már a beszélő környezet alakítja ki, hogy egy
akusztikus különbség mit jelent, mire használható. Ha
például egy számítógépes program segítségével elkezdjük
levágni egy szintetizált hang zöngésségi idejét, az az
észlelő számára egy ideig ugyanaz a hang marad, majd egyik
pillanatról a másikra új hang lesz belőle. Ez a "pillanat"
nyelvenként változik, ez pedig a nyelvi tapasztalat
eredménye. Hogy ebből mi a velünk született? Például az, ami
már a majmoknál is megvan, valamint az is, amit az
anyaméhben hallunk. A terhesség utolsó harmadában már hall a
baba. Ekkor azonban még nem a beszédhangokra
"treníroz". Azt gondoljuk, hogy ekkor a nyelv dallamára, a
prozódiára érzékeny, de nem születik kész rendszerrel.
A
kiváltott agyi
válasz vizsgálatával néhány hónapos
babák beszédészlelésének fejlődését
is követhetjük. Tudjuk például, hogy az észt nyelvben
háromféle ö
hang van, a finnben kettő. Finn kutatók kimutatták, hogy a
hat-hét hónapos finn csecsemők már nem tudnak háromféle
ö-t
megkülönböztetni, míg az észtek megtartották ezt a képességüket.

Tizenhat elektródás babasapka a kiváltott agyi válasz
méréséhez
Kialakul egy
akusztikus repertoár, amelyet a különböző nyelveket beszélők
eltérően osztanak föl, eltérően kategorizálnak. Egy európai
uniós diszlexiaprojekt előkísérletei során ismét azt
találtuk, hogy ugyanazt az akusztikusan szintetizált hangot
a magyarok
i-nek hallják, a finnek egy
kicsit ü-snek, miközben bizonyos német i-ket a
magyarok ü-szerűnek
hallanak. Ebben az esetben az agy azonos hangokat dolgoz
fel, csak máshová kategorizálja őket. Ez a működés a
beszédértésnek egy olyan fontos eleme, amely a finom helyi
megkülönböztetésért felel, de el van rejtve a nagy, a
globális feldolgozásban.
Bármilyen furcsa,
először a szavak hangsorát, tehát a hangeseményt tanuljuk
meg, és csak később tudjuk lebontani a szavakat hangokra.
Erre az olvasás szoktatja rá az embert. Az analfabéták
például nem képesek a szavak belső hangjaihoz hozzáférni:
nem tudják hangonként "lebetűzni" a szavakat.
- Milyen vizsgálattal
derítették ki, hogy i-nek vagy ü-nek hallunk-e egy hangot?
- Többféle vizsgálat lehetséges. Mondhatjuk, hogy az i-k
kategóriát alkotnak. Sokféle i
létezik, ezeknek más az összetételük, más formánsokból
állnak. Az i-t
nagyon tág határok között halljuk i-nek,
hiszen akusztikus összetevői
aszerint változnak, hogy milyen egyéb hangok veszik körül.
Például a bi
vagy a ti
magánhangzója egészen más, mert a képzésnél fölkészülünk
arra, hogy milyen frekvenciára kell áttérnünk, és ez az
észlelést is befolyásolja. Nagyon rossz lenne, ha ezeket nem
i-nek
kategorizálnánk csupán azért, mert akusztikusan eltérőek.
Agyunknak a nyelvelsajátítás során le kell szoknia bizonyos
érzékenységekről, más érzékenységeket pedig meg kell
tanulnia. Ez a lényege ennek a folyamatnak.
A viselkedéses
vizsgálatok nem tudnak mindenre megnyugtató választ adni.
Oszthatjuk például az i
tartományát akusztikusan azonos távolságokra, a kísérleti
személynek pedig az a dolga, hogy nyomjon meg egy gombot,
amikor bizonyos kategóriához - i-nek
vagy
ü-nek -
tartozónak hallja a hangot. A jól működő beszédészlelő
rendszerben a kategóriahatárokon nagyon éles átmenet van. A
legbiztosabban azonban az agyi válaszok tanulmányozásával
nézhetjük meg, hogy eltérőnek észlelt-e valaki két
beszédhangot. Ha a szerzett vagy a fejlődési zavarokat
vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a finom eltérések
detekciója gyakran más, mint a tipikusan fejlődő gyerekek
esetében.
- Ilyen zavar például a
diszlexia?
- Igen, bár ebben az esetben összetett rendszerről van szó.
A diszlexiások nagy részénél "agyi másságot" tapasztalunk
(ezt a kifejezést szívesebben használom - nem szeretem,
amikor betegségről és tünetekről van szó): az agyban a
szokásosnál sokkal elkentebb, globálisabb a nyelv lenyomata,
reprezentációja.
- Hogyan
mutatható ki mérésekkel a diszlexia?
- Sokféle mérést használunk. Eszembe jut, hogy amikor
először dolgoztunk diszlexiásokkal, egy anyuka megkérdezte:
"Miért a hallását vizsgálják, amikor olvasni nem tud?"
Azt szoktuk mondani, hogy a szavak hangalakja, amelyről
tárolunk egy lenyomatot, először globálisan jelenik meg, de
ezzel párhuzamosan, a fejlődés során, a az anyanyelvi
hangokra különösen érzékennyé válik az ember. Ez az
érzékenység a diszlexiás gyerekeknél gyakran hiányzik. A
hangalak-reprezentációt fonológiának nevezzük, és különböző
fonológiai tesztekkel mérjük. Kritikus hangeltéréseket
vizsgálunk, ilyenek a zöngésségek, a képzés helye szerinti
eltérések, a hosszúságok - ezeket a diszlexiások gyengén
dolgozzák fel. A hangokat "passzív kakukktojás paradigmában"
használjuk, ami azt jelenti, hogy sok egyforma hang érkezik
egymás után a vizsgált személy fülébe, és időnként jön egy
hang, amelyik valamilyen jellemzőjében eltér a többitől.
Erre az agy produkál egy választ, az eltérési negativitásnak
nevezett jelet. Azt tapasztaljuk, hogy bizonyos
kontrasztokra a diszlexiás gyerekek 80-85 százalékánál
nincsen jól működő válasz.

Az eseményhez kötött
agyi potenciálok egyik összetevője (komponense) az eltérési
negativitás (EN). Ezt az egyforma, vagy valamilyen
szabálynak megfelelő hangok között megjelenő másféle, azaz
"kakukktojás" inger váltja ki. Az ábrán az alkalmazott 32
elektródából a fejtetőn (Fz, Cz), illetve azoktól balra (F3)
elhelyezett elvezetőkön mért válaszokat látjuk. A kiváltó
ingerek eltérő beszédhangok. Az EN (vastag nyíl mutat rá)
jól látható a ritka (vékony vonal) és a gyakori (szaggatott
vonal) ingerre adott válaszok eltérésében. A két válasz
különbsége (vastag vonal) ezt még inkább láthatóvá teszi. (Csépe
Valéria, Diszlexia:
Different Brain, Different Behavior, Kluwer Academic, 2003
alapján.)

A zöngés/zöngétlen
mássalhangzók eltérésének feldolgozási zavara
diszlexiásoknál. A kérdőjelek az eltéréséi negativitás (EN)
hiányát jelzik. Az EN a kontrollcsoport *-gal jelölt
válaszain jól látható. (Csépe Valéria, A nyelv agyi
reprezentációjának fejlődési változásai és zavarai, Magyar
Tudomány, 2005/11. alapján.)
A diszlexia-kérdésnek,
persze, ez csak az egyik aspektusa. Tudjuk, hogy az agy
bizonyos területei a tárgyállandósággal foglalkoznak
(mindegy például, hogy egy bögre füle jobbra áll vagy balra,
mindenképpen bögrének ismerjük fel). Ezek nagyon jól
szolgálnak mindaddig, amíg nem kezdünk el írni, de egy
d-nek
vagy b-nek
már nem mindegy, hogy merre áll. Az agynak azokon a
területein, ahol a két rendszert integrálni kell, problémák
léphetnek fel. Sok minden azon múlik, hogy a beszéd alapján
elsajátított nyelvnek milyen az agyi képviselete, de nem
kizárólag. A beszéd akusztikus lenyomatához új kódrendszert
kell rendelnünk, és vagy ott jelentkezhet probléma, ahol ki
akarjuk alakítani a kódrendszert, vagy ott, amihez hozzá
akarjuk rendelni.
A mai idegtudományi
vizsgálatok szerint külön agyterület szakosodik a
jelentéshez nagyon gyorsan hozzáférő szófelismerő rendszer
működtetésére. Ez az agyterület igen hatékony, általában 150
ezred másodperc alatt eldönti, hogy amit lát, létezhet-e a
használt írásrendszerben. Az elfogadható szóalakot csak
ezután vizsgáljuk tovább. Ha ismert szóformával találkozunk,
szinte azonnal a jelentéssel foglalkozunk. Tehát az olvasás
rutin, amelynek során az ismert szavak jelentéséhez
pillanatok alatt hozzáférünk, illetve ha nem ismert a szó,
vissza kell kapcsolnunk arra a kódolásra, ahol
megfeleltetjük a betűknek a hangokat, és megpróbáljuk a szót
kiolvasni. Az írás-olvasásnak pár ezer éves a története, a
tömeges olvasás azonban még rövidebb múltra tekinthet
vissza: az agy olvasással foglalkozó hálózata evolúciósan
nem erre a feladatra alakult ki, de képes rá, és ehhez - úgy
gondoljuk most - körülbelül
18-20 agyi terület jó együttműködése szükséges.
Ha a diszlexiát jól
definiáljuk, és azt mondjuk, hogy viszonyfogalom, vagyis a
diszlexia az olvasási teljesítménynek az átlagtól való
jelentős eltérése - megfelelő olvasástanítási módszer,
megfelelő érzékelési funkciók, megfelelő intelligencia
mellett, sztenderdizált olvasási teszttel mérve -, akkor az
embereknek legfeljebb 15 százaléka lehet diszlexiás.
Szigorúbban véve a definíciót a valódi diszlexia 5-10
százalékra tehető. Ha az olvasó agy bonyolultságát, a
félresiklási lehetőségeket tekintjük, akkor nem is olyan
jelentős ez az arány. Nagy azonban, ha az érintettek
problémáit tartjuk szem előtt.
- Hogyan küzdhetők le az
olvasási nehézségek?
- Az olvasási fejlődés
zavara szindróma; ennélfogva össze nem tartozónak tűnő
eltérések jellemzik és természetesen többféle változata van.
A másként olvasó agy kerülőutakat találhat a megoldására,
ezek a kompenzációs mechanizmusok. Működésük attól függ,
hogy mennyire korai, jól működő a tréning, mennyire korán és
jól ismerik fel a zavart, mennyire jó a fejlesztő módszer.
Egy OTKA-pályázat befejező évében éppen azt tanulmányozzuk,
milyen kompenzációs mechanizmusok épülnek fel. Az eseményhez
kötött agyi potenciál vizsgálatainkat nagyon sok
viselkedésvizsgálattal, teszttel egészítjük ki, illetve a
vizsgálatokhoz beszámolókat rendelünk. Időnként magas
intelligenciájú egyetemi hallgatókkal dolgozunk, akik
tudatosan is hozzáférnek ahhoz a stratégiához, amivel
megoldják a feladatokat. Döbbenetes kompenzációs technikákat
alkalmaznak
például annak érdekében, hogy a szó elejéhez, a szó végéhez
bizonyos vizuális formákon keresztül, vagyis a megjelenés
alapján férjenek hozzá. Sokan használnak számítógépükön a
szokásosnál több képet, logót. A kompenzációnak legalább két
jellegzetessége van. Egyrészt,
minél korábban kezdődik, annál jobbak az agy esélyei, hogy
jól működő mechanizmusokat alakítson ki. Másrészt, minél
intelligensebb egy gyerek, annál kevésbé derül fény a
problémájára: nem veszik észre időben, hogy nem is olvas,
hanem találgat.
Ma már a beszédészlelésen kívül a szószintű olvasás
változását is nézzük, sőt mondatszintű olvasási
vizsgálatokat végzünk, és igyekszünk feltárni, hogy az
olvasás és ennek alapmechanizmusai hogyan fejlődnek. Azokat
az együtt-előfordulásokat is tanulmányozzuk, ahol az olvasás
és a számolás bizonyos zavarai egyszerre jelennek meg.
Néhány munkatársam a számfogalom, a számolási műveletek
alakulásával, fejlődésével, ennek zavaraival foglalkozik, és
együtt vizsgáljuk, hogy mi is a nyelv szerepe a számolási
zavarok
létrejöttében.
Sok gyerek úgy kerül ma
iskolába, hogy nem tudja a viszonyfogalmakat: mit jelent az
alatt, mögött, előtt, felett, kisebb, nagyobb. Az integrált
iskolában nagyon széles képességrepertoárral kell majd a
tanároknak dolgozniuk, és erre bizony fel kell készülni.
Ezzel foglalkozik egy új terület, amelynek nevét
oktatás-idegtudománynak fordíthatjuk (neuroscience in
education). Ez a tudományág a gyermek fontos képességeinek
alakulását, a megismerő funkciók, a kognitív képességek
fejlődését vizsgálja. Nem akar belefolyni az iskolai
munkába, csak közvetíteni szeretné a tudását, hogy az
megtermékenyítőleg hasson az oktatási módszerekre, fejlesztő
módszerekre. Kívánatos lenne, hogy az a kevés gyerek, aki
most születik, jobban használja a képességeit. Úgy gondolom,
a munkánk segíthet ebben. Az pedig, hogy más műhelyek
megerősítik az eredményeinket, bátorságot is ad, hogy - akár
csak az informálás szintjén - beleszóljunk a gyakorlatba.
- Mikor mondaná, hogy
"itt van már a Kánaán"?
- Sok Kánaán-elképzelésem
van. A kísérleti pszichológia nagyon fontos területe a
pszichológiának. Egyik ága, a kognitív pszichológia már
sokat tud a megismerő funkciókról. Azt látnám nagyon
szívesen, ha az a tudás, amelyet a pszichológiának ez a
területe feltárt, bekerülne a hétköznapi gyakorlatba.
Szeretnék egy olyan jól
működő, nagy intézetben dolgozni, ahol az összes lehetséges
módszer - például az elektrofiziológia, a
magnetoenkefalográfia, a modern képalkotó eljárások közül az
fMRI (funkcionális mágnesesrezonancia-leképezés) -
rendelkezésre áll, és sokféle szakember - orvos, biológus,
pszichológus, fizikus, informatikus - dolgozik együtt. Ekkor
könnyebben "kinyújthatnánk a csápjainkat" az alkalmazások
felé. Most is sok klinikai kutatást végzünk más kollégákkal
együttműködve például az epilepszia, a csecsemőkori
fejlődési rendellenességek terén. Ennek a szerelmemnek talán
az is az oka, hogy szeretném látni: mire jó mindaz, amit az
alapkutatásban eddig feltártunk.
Szinte már az is Kánaán
lenne, ha akkor, amikor egy pályázat
kezdődik, nem azon kellene törni a fejem, hogyan írom meg a
következőt, és miből fogom megtartani a tehetséges
fiatalokat, hiszen az utóbbi időben főleg külföldi
laboratóriumoknak képzem a hallgatókat. Nagyon örülnék, ha
azzal a szélesebb tudással, amelyet
megszereztek, vissza tudnának jönni a kint eltöltött évek
után, mint a régi mesterek a céhes korszakban - ha nem is
ebbe az intézetbe, de Magyarországra.
A diszlexia területén
nagyon sok tennivaló van még. Hiányzik egy olyan, az egész
rendszert koordináló
diszlexia-intézet, amilyen például Hollandiában,
Finnországban működik. Ezek ott egyszerre foglalkoznak
kutatással és fejlesztéssel (új módszerek kidolgozásával),
nemzeti protokollt állítanak fel a diagnosztizáláshoz, a
diagnózishoz sztenderd eljárásokat dolgoznak ki. Nálunk
sokféle módszert használnak, de egynek sincs sztenderdizált
változata, és hiányzik a minőségbiztosítás.
A kutatási területem
természetesen szélesebb, mint a diszlexia vizsgálata, ám az
utolsó tíz évben a munkaidőm egy része arra megy
el, hogy megteremtsem a feltételeket.
- A vezető kutatók sorsa
szerte a világon hasonló.
- De sokuk jobb
infrastrukturális háttérrel rendelkezik. Nem maguk
adminisztrálnak mindent. Egy jól működő intézetben van
például pályázatíró ember. Persze, sehol a világon nem lehet
valaki vezető kutató napi nyolc órában. Amikor reggel
bejövök, mondjuk, hétkor, már itt van az összes szenior
kutató, és este hétkor, amikor elmegyek, még dolgoznak. Ez
életforma. Szeretjük csinálni, de nem szeretjük a
meglepetéseket, a kiszámíthatatlanságot. Ahhoz nehezen
tudunk alkalmazkodni, amikor hirtelen eltűnik tíz százalék a
támogatásból. Ugyanakkor azt is látom, hogy az uniós
pályázatok egyfajta kitörést jelentenek, hiszen a
kutatásaink elég költségesek, de csodálom, hogy ilyen körülmények
között európai pályázatokat nyerünk.
- A "hátrányos helyzet"
talán ösztönzően hat.
- A pszichológiában azt
tanítjuk, hogy két körülmény nem fokozza a kreativitást, a
nagyon nagy tárgyi gazdagság és az extrém szűkösség. A
szűkösség közelében erőteljesen fokozódik a kreativitás, de
ezt a sávot nagyon keskeny mezsgye választja el attól, ahol
a szűkösség már megöli a kreativitást.
- A kísérleti
pszichológia határterületi tudomány. Meg kell küzdeniük más
szakmák elismeréséért?
- Az idegtudósok és a pszichológusok
egyaránt elfogadnak bennünket. Nekem az is rendkívüli
biztonságot ad, hogy a pályám elején 14 évet
állatkísérletekkel foglalkoztam. Szabadon mozgó állatokon,
krónikusan beépített elektródokkal abban az időben kezdtük
el az első kognitív modell kutatásokat. Ekkor vizsgáltuk a
világon elsőként állatkísérletekben is az eltérési
negativitást. Hol voltak akkor még a képalkotó eljárások? A
kiváltott válaszok keletkezését kutatva csak az
állatkísérletekhez fordulhattunk. Ma már több olyan technika
van, amely az emberi agyat láthatóvá, megfigyelhetővé teszi,
ezért közvetlenül az emberi agynak tehetünk fel kérdéseket.
Persze, számos állatkísérletet is végeznek az
idegtudományban, és eredményeik ismerete hozzátartozik a
háttértudásunkhoz. Úgy látom, hogy a pszichológiának ez az
ága eléggé elfogadott az élő természettudományok művelői
között. Ebben sokunk munkája összegződik.
S. V.


|